Az elmúlt egy hetem katasztrofálisan telt. Az első időben azt hittem, hogy még jól is elsülhet ez a lábtöréses dolog, márpedig abban a tekintetben, hogy nem kell majd dolgozni. Ez viszonylag így is volt, úgy két egész napig, azután olyan volt, mintha bezártak volna valamiféle börtönbe. Fel kell, hogy legyen polcolva a lábam, ami azt eredményezi, hogy egész álló nap feküdnöm kell/ene. Az a nagy igazság, hogy fizikailag nem vagyok képes egész nap a hátamon feküdni. Elsősorban nem csak azért, mert már unalmas, hanem mert már a derekam is fáj tőle, hogy az egyik lábam fent van a másik meg nincs. Ezeken kívül nagyon sok mindent sem tudok csinálni napközben, csak gépezni. Az Angry Birds-öt már kiakasztottam, és azzal a pár filmmel is spórolósan kell bánnom amim van, hogy legyen mit nézni minden nap.
De hála a jó égnek már csak egy nap van hátra a táborból, legalábbis mostantól, hogy írom ezt (azt sajnos nem tudom mikor fog felkerülni a blogra, mert a lehetőségeim most még korlátoltabbak ugyebár) és utána irány Kanada. Pontos terv még nincs, hogy ott mit fogok csinálni, de Torontóba és a Niagarához mindenképpen szeretnék még így is elmenni, vagyis mankózni. Apropó… Említettem, hogy megírom a tábor utáni programomat, ha már teljesen kirajzolódott. Szóval, Kanada után, augusztus 20.-án repülök Buffaloból Bostonba, ahol találkozom majd Bencével, illetve vele folytatom tovább az utazást. Bostonban és környékén eltöltünk négy napot, és azután, 25.-én lerepülünk Baltimoreba, ahol megnézzük a Baltimore Ravens és a Washington Redskins amerikai foci rangadót. Ez után 26.-án átmegyünk Washingtonba, ahol végre újra találkozok majd Adriennel, akivel folytatjuk a „nyaralást”. Két napot fogunk a fővárosban tölteni, ami után a Nagy Almába vezet utunk. Négy nap New York után következik majd a lényeg, az egy hét Miami. Sok tervem volt Miamival kapcsolatban, például vidámpark, meg jó sok buli, de sajnos kicsit visszább vesz a lendületből a lábam, de persze majd meglátjuk, hogy mi lesz. Az egy hét után, pedig visszarepülünk New Yorkba, ahol eltöltünk még két éjszakát, mielőtt hazarepülünk. REMÉLHETŐLEG nem fogja nagyban megakadályozni a tervem végbemenetelét illetően, az a tény, hogy részlegesen mozgáskorlátozott lettem. Mondjuk annak kifejezetten örülök, hogy a kórházban nem egy tokától-bokáig érő gipszet kaptam amiben kész lehetetlenség mozogni, hanem egy stílusos „Darth-Vader”-lábat. Ez egy fekete, 80’as évek hótaposó és egy síbakancs ötvözetére emlékeztető, levehető lábmerevítőt jelent egészen pontosan. Jelenleg ebből annyi hasznom származik, hogy a sok infantilis majom nem firkálja össze mindenféle marhasággal, mintha csak gipsz lenne, illetve az, hogy lényegében öt darab tépőzár segítségével könnyedén eltávolítható a lábamnak nevezett, bár inkább elefánt lábra emlékeztető képződményről. De csak és kizárólag jegelés céljából. Szóval még annyit erről a levehető cuccról, hogy a doki is jóváhagyta azt, hogy Miamiba, ha már nem fáj majd a lábam, akkor bemehetek majd egy kicsit a vízbe pancsizni… szóval minden király. Egyelőre eddig tartott a tinta a tollamban, de ha van valami, már pedig biztosan lesz, azt úgyis megírom majd.