Hát akkor én itt, be is rekeszteném ennek a blognak az írását, hiszen most már kb. csak fogalmam sincs mennyi idő válasz el attól, hogy hazaérjek, de itt azt tudom mondani, hogy holnap otthon vagyok J!

Szeretném megköszönni mindenkinek a lelkes olvasgatást, és a várakozást egy-egy bejegyzésre, de remélem megérte.
Köszi még egyszer,  „minnyáá otthun vagyok” J

PUSZI

 Az elmúlt hetünket Miamiban töltöttük az Adriennel és a Bencével. El kell, hogy mondjam, hogy igen… Miami pontosan olyan, ha nem jobb, mint amilyennek az ember elképzeli. Két nagyon rossz dolog van benne. Az egyik az, hogy kibírhatatlanul meleg van, és ez folyamatos 90% körüli páratartalommal párosul, a másik pedig az, hogy egyszer ez is véget ér J. Az utunk a New Yorki, LaGuardia reptéren indult, és három óra repülés után Fort Lauderdaleben folytatódott. Ott volt, hogy először szembesültünk az irdatlan meleggel. Taxival mentünk a hotelbe, ami bőven felülmúlta minden várakozásomat. Nagyon menő volt. Olyan igazi 21. századi dizájnos, fiatalos szálloda. Igaz a szobák kicsit kicsik voltak, de a célnak tökéletesen megfeleltek. Miután kipakoltuk a cuccainkat, egyből lementünk a strandra. Itt szintén csak magamat tudom ismételni, pontosan ugyanolyan, mint a filmekben. Homokos partból kiemelkedő életmentő őrtornyok, azúrkék, meleg víz, napsütés, szóval minden, ami kell. Igazából leírhatnám sokszor ugyanazt, de ez unalmas lenne és én sem akarom, szóval nagyjából ez történt minden nap, kis vásárlással, nézelődéssel és ivással fűszerezve. South Beach nagyon király, ezt most már biztosan állíthatom J. Ja meg az egyik nap találkoztunk a Miami Ink-es arcokkal, pontosabban a lányok és el is mentek velük bulizni este. Amint mindenképpen szeretnék kiemelni, az Józsi bácsinak a pörköltje és a palacsintája, (ja meg a söre J), és a végtelen kedvessége, hogy még a repülőtérre is kivitt minket. Aki nem tudná, annak elmondom, hogy a Józsi papa egyik barátja, aki itt él Miamiban (Józsi bácsi) meghívott minket magához egy ebédre, és ez pont aznapra esett, mikor mentünk vissza New Yorkba, így még a reptérre is kivitt minket. Ezúton is szeretném még egyszer megköszönni a finom kaját és a segítséget is!

MIAMI AZ EGYIK LEGJOBB HELY A VILÁGON J

 A bostoni hostelbe korán keltünk, hogy elérjük a baltimorei gépet. Azért ezt választottuk következő úti célként, mert itt egy amerikai focimeccset néztünk meg. Magában a városban nem sokat mászkáltunk, mert nagyon fura volt először, hogy ebben a városban szinte csak feketék laknak. Ráadásul nem azok a legjobb kiállásúak. Szóval a meccs előtt azért elnéztünk egy kicsit a kikötői városrészbe, de ezután egyből a stadionhoz mentünk. Nagyon-nagyon jó meccs volt, meglehetősen sajnáltam volna, ha ez az élmény kimaradna ebből az egész Amerikából. Hatalmas stadion, majdnem teljesen teltház, hihetetlen élmény. Bár a meccs 4óra hosszú volt, de egyáltalán nem tűnt annyinak. Amúgy a Baltimore Ravens és a Washington Redskins játszottak egymással, de végül Bencének nagy örömére a Baltimore diadalmaskodott. A meccs után visszamentünk a hostelbe, és eltettük magunkat másnapra, amikor is Washington felé vettük az irányt vonattal. Ott egy motelben laktunk végig. A lényeg az volt, hogy itt találkoztunk újra Adriennel, végülis Philadelphia óta először. Nagyon jó volt újra látni. Az utazásnak ez egyértelműen az egyik legjobb pillanata volt. Washingtonról annyit, hogy két éjszakát terveztünk ott eltölteni, de sajnos az Irene hurrikán keresztbe húzta a számításainkat, mert két napon keresztül esett az eső és mindenféle közlekedést megszakítottak New York City-vel. Két napig lényegében csak fetrengtünk a motelben, de harmadik napra nagyon szép idő lett, így be tudtunk menni a városba körülnézni. Először a Fehér Házhoz vezetett az utunk, ahol fényképezkedtünk, meg ilyesmi. Ezután a Washington emlékműhöz mentünk, ami minden tekintetben más volt, mint a filmekben, mert sokkal nagyobb és sokkal vastagabb, mint azt gondoltam volna. Ezután a Lincoln emlékműhöz mentünk, végig amellett a híres medence mellett, ami a kettő között hosszában van. Sajnos ez éppen felújítás alatt van ezért nem a legszebb látvány volt, de hát ennyi belefért. Fotózkodtunk egy kicsit Lincoln bácsi ülőszobrával, meg magával az épülettel. Az épület lépcsőjének a tetejéről vettük észre, hogy a Kapitólium a park túloldalán van, kb. arra, amerről a Washington emlékmű felől jöttünk. A távolság miatt úgy döntöttünk, hogy ezt most ki fogjuk hagyni. Mindezek után visszatértünk a szállásra, és vártuk a másnapot amikor New Yorkba mentünk át.

 Mikor leszállt a gépem Bostonban, a Bence már ott várt a reptéren. Jó volt újra látni, de az is nagyon jó volt, hogy segített a csomagok hurcolásában. Megvettük az egyhetes jegyeket a bostoni tömegközlekedésre, és meg is indultunk a hostel felé. Ahol az első két éjszakát eltöltöttük, a YMCA-ben, az egy tök normális hostel volt. Könnyen be lehetett jutni a városba, bár ezzel a lehetőségünkkel csak másnap éltünk először. A másnap kicsit nehezen indult, mert a talalkozás örömére, felöntöttünk egy kicsit, és ezt éreztük is reggel. Mikor már jobban lettünk, úgy döntöttünk, hogy megnézzük Bostonnak a kikötői részét, beleértve a New England Aquariumot is. Tele volt pingvinekkel, meg mindenféle egzotikus vízi élőlényekkel. Mind a ketten meg voltunk elégedve az élménnyel. Ezen kívül, kajáltunk még és visszamentünk a hostelbe, ahol autót béreltünk a következő két napra. A kocsi alapvetően azért kellett, mert lementünk Cape Cod-ra, arra a kis félszigetre, ahol a Bence dolgozott egész nyáron. Itt szintén két estét töltöttünk el, mialatt kirándulgattunk, meg nézelődtünk, ezen a szép kis környéken. Furcsa volt, hogy teljesen másképp nézett ki minden, mint „Amerikában”, sokkal másabb volt. Találkoztunk még a Bencének a volt, munkatársaival is, meg söröztünk, meg ilyenek. Az autó, amit béreltünk, egy fehér Dodge Charger volt. Nagyon menőn nézett ki, ha tudok, majd teszek fel képet róla. Szóval a Cape Cod-os kirándulásunk után visszamentünk Bostonba. Sajnos egy nagyon putri hostelbe sikerült helyet találni, lényegében kint a város szélén. Nem is szerettük volna ott eltölteni az időnket, ezért bementünk Bostonba, ahol megnéztük a belvárost, az óvárost, és még egyszer a kikötői részt is. Pont elég fáradtak voltunk mikor visszaértünk, ezért szinte egyből el is aludtunk. Így telt az első 5 nap a Bencével. 

 Háát… Az elmúlt négy napomat Kanadában töltöttem Sarahnál és családjánál. Ha esetleg még nem említettem volna, akkor Sarah az igazgatója a lovardának. Vele elég jóba lettünk a tábor alatt a többi magyarral együtt. Ő vitt minket kocsmázni, meg a városba, amikor éppen nem volt autónk. Szóval a tábor közepe felé, meghívott magához, aminek három dolog miatt is nagyon örültem. Az egyik az, hogy terveimmel ellentétben mégis el fogok tudni látogatni Kanadába, a második az, hogy nem kellett egyedül töltenem azt a négy napot ameddig a Bencére várok, hogy ő is végezzen a munkával. A harmadik pedig a költségkímélési szempont. Kedden mikor vége lett a tábornak, illetve a melónak, átvettük a fizetést és elköszöntünk azoktól, akikkel sajnos már biztosan nem fogunk találkozni, majd megvártuk, míg elmennek a buszok, hogy mi is útnak indulhassunk. Még a közeli nagyvárosban felvettük a Sarah fiát, és egy shoppingolással egybekötött 8 órás autóút alatt meg is érkeztünk Guelph-be ahol a házuk volt. Megbeszéltük, hogy a két alapvető dolog, amit meg szeretnék nézni, amíg Kanadában vagyok, az Toronto és a Niagara vízesés. Úgy döntöttünk, hogy az első nap csak chillezés lesz, csak kipihenjük a tábor fáradalmait, szóval csak úgy hesszelünk. Lényegében így is lett, kimentünk egy strandra és pihentünk. Először kicsit féltem bemenni a vízbe, mert hát le kell venni hozzá a gipszet ugye. De a legjobb döntése volt, plusz felfedeztem azt a tényt, hogy a lábam semennyire sem fáj a víz alatt. Tudtam vele úszkálni is meg minden. Második napra tettük a torontói látogatást. Legnagyobb sajnálatomra túl sokat nem láttam belőle, még úgy sem, hogy csak másfél órára volt Guelph-től. Így tényleg csak a csak a bel-belvárost néztük meg, mert ugye ezzel a gipszel, még mindig képtelen vagyok hatalmas távolságokat megtenni. Az első úti célunk a torontói Hockey Hall of Fame volt. Én nagyon élveztem a kiállítást, interaktív és egyben olyan múzeumszerű volt. Ezután mi is következhetett volna, ha nem a híres CN Tower, ami nem kevés ideig a világ legmagasabb épülete volt. Sajnos a várakozási idő meghiúsította, hogy felmehessünk, de lentről is elég jó volt. Sajnos Torontóból ennyi fért a csigalassúságommal a napba. Másnap szintén a parton süttettük magunkat, és tervezgettük az utolsó napot, ami a Niagara vízesés volt. A Niagara vízesés kb. 1 óra autóútra volt a háztól. Sajnáltam volna, ha akármi miatt is ki kellett volna hagynom, mert iszonyatosan nagy élmény volt. Nem is lehet pontosan leírni, hogy milyen, mert nagyon olyan J. Hatalmas mennyiségű víz, hatalmas erő, hihetetlen. Meglepő volt számomra, hogy annyi mindent nem lehet látni belőle, mint gondoltam, mert, ahogy a víz leesik, iszonyat permet-felhő van közvetlen mellette. Lényegében két vízesésből áll a Niagara. Az egyik az a klasszikus félkör alakú vízesés, amit mindenki ismer, ez a kanadai oldalon található és van az American falls nevezetű, ami a nevéből következtetve az amerikai oldalon van, de ez kisebb és egyenes. Bár mind a kettő, egy folyó vízéből van, mégis majdnem 1km van köztük. Vicces az a sztori is, hogy az amerikaiak tudják magukénak az egészet, főleg mondván, hogy az ő folyójukból van, mégis csak a kanadai oldalról élvezhető, mivel onnan látszik az egész. Sajnos itt is le kellett, hogy maradjak egy élményről, ugyanis a hajó, ami lényegében bevitt a vízesés alá, messzebb kötött ki, és az már túl messze volt, hogy gyalogolja, vagyis mankózzak. Mindent egybevetve Kanada király. Valamilyen oknál fogva sokkal barátságosabb, mint az USA, legalábbis számomra. Most itt ülök a buffaloi reptéren és várom a gépemet, ami Bostonba repül, ahol már vár a Bence… J Csók majd jelentkezem még!

 Az elmúlt egy hetem katasztrofálisan telt. Az első időben azt hittem, hogy még jól is elsülhet ez a lábtöréses dolog, márpedig abban a tekintetben, hogy nem kell majd dolgozni. Ez viszonylag így is volt, úgy két egész napig, azután olyan volt, mintha bezártak volna valamiféle börtönbe. Fel kell, hogy legyen polcolva a lábam, ami azt eredményezi, hogy egész álló nap feküdnöm kell/ene. Az a nagy igazság, hogy fizikailag nem vagyok képes egész nap a hátamon feküdni. Elsősorban nem csak azért, mert már unalmas, hanem mert már a derekam is fáj tőle, hogy az egyik lábam fent van a másik meg nincs. Ezeken kívül nagyon sok mindent sem tudok csinálni napközben, csak gépezni. Az Angry Birds-öt már kiakasztottam, és azzal a pár filmmel is spórolósan kell bánnom amim van, hogy legyen mit nézni minden nap.
De hála a jó égnek már csak egy nap van hátra a táborból, legalábbis mostantól, hogy írom ezt (azt sajnos nem tudom mikor fog felkerülni a blogra, mert a lehetőségeim most még korlátoltabbak ugyebár) és utána irány Kanada. Pontos terv még nincs, hogy ott mit fogok csinálni, de Torontóba és a Niagarához mindenképpen szeretnék még így is elmenni, vagyis mankózni. Apropó… Említettem, hogy megírom a tábor utáni programomat, ha már teljesen kirajzolódott. Szóval, Kanada után, augusztus 20.-án repülök Buffaloból Bostonba, ahol találkozom majd Bencével, illetve vele folytatom tovább az utazást. Bostonban és környékén eltöltünk négy napot, és azután, 25.-én lerepülünk Baltimoreba, ahol megnézzük a Baltimore Ravens és a Washington Redskins amerikai foci rangadót. Ez után 26.-án átmegyünk Washingtonba, ahol végre újra találkozok majd Adriennel, akivel folytatjuk a „nyaralást”. Két napot fogunk a fővárosban tölteni, ami után a Nagy Almába vezet utunk. Négy nap New York után következik majd a lényeg, az egy hét Miami. Sok tervem volt Miamival kapcsolatban, például vidámpark, meg jó sok buli, de sajnos kicsit visszább vesz a lendületből a lábam, de persze majd meglátjuk, hogy mi lesz. Az egy hét után, pedig visszarepülünk New Yorkba, ahol eltöltünk még két éjszakát, mielőtt hazarepülünk. REMÉLHETŐLEG nem fogja nagyban megakadályozni a tervem végbemenetelét illetően, az a tény, hogy részlegesen mozgáskorlátozott lettem. Mondjuk annak kifejezetten örülök, hogy a kórházban nem egy tokától-bokáig érő gipszet kaptam amiben kész lehetetlenség mozogni, hanem egy stílusos „Darth-Vader”-lábat. Ez egy fekete, 80’as évek hótaposó és egy síbakancs ötvözetére emlékeztető, levehető lábmerevítőt jelent egészen pontosan. Jelenleg ebből annyi hasznom származik, hogy a sok infantilis majom nem firkálja össze mindenféle marhasággal, mintha csak gipsz lenne, illetve az, hogy lényegében öt darab tépőzár segítségével könnyedén eltávolítható a lábamnak nevezett, bár inkább elefánt lábra emlékeztető képződményről. De csak és kizárólag jegelés céljából. Szóval még annyit erről a levehető cuccról, hogy a doki is jóváhagyta azt, hogy Miamiba, ha már nem fáj majd a lábam, akkor bemehetek majd egy kicsit a vízbe pancsizni… szóval minden király. Egyelőre eddig tartott a tinta a tollamban, de ha van valami, már pedig biztosan lesz, azt úgyis megírom majd. 

 Nem is tudom ki említette azt a jól ismert mondást mielőtt kijöttem, hogy „Kéz és Lábtörést”. Szóval félig igaza lett, mert a szombati napon közvetlen munka után elestem a csúszós füvön, ami azt eredményezte, hogy három helyen eltörött a lábam. Egészem pontosan egy helyen a sípcsontom és két helyen a szárkapocs csontom. A szerencsétlen dolog az egészben, hogy ez simán lehetett volna egy klasszikus hanyatt esés, ehelyett a bal lábamban estem el, ami utána alám fordult és az egész testsúlyommal arra estem rá. Ezek után a szerencsés dolog viszont az, hogy idézem: „This is a very nice and clear fracture” azaz ez egy igen szép törés egyszerűen fordítva, szóval nem igényel semmiféle műtétet. Na most, ez a sztori már ott megbukott, hogy szép, mert mégis csak el van törve ráadásul három helyen is, szóval nekem attól sokkal jobb nem lesz, hogy szép. Mindegy, szóval miután eltört bevittek a tábori „kórházba” ahol egy kis advillal megy egy párnával látták el. Ezek után bevittek Binghamtonba rendes kórházba, ahol megröntgenezték és megállapították a tényt, hogy ez annyira be van dagadva, hogy sajnos nem tudják begipszelni, ezért csak fixálták és kaptam egy időpontot az ortopédiára, keddre. Vissza is mentem kedden, amikor is újra megröntgenezték, és megállapították, hogy nem lehet begipszelni, mert nagyon be van dagadva és egy műanyag levehető „gipsz” lett a kompromisszum. Ennek kifejezetten örülök, mert így legalább tudok fürdeni, és Miamiban is adott a lehetőség arra, hogy bemehessek a vízbe egy kicsit. Nehéz az élet így, vagyis nehezebb, és nem szeretem azt, sem ha akármennyire is kiszolgáltatott a helyzetem. Ha van még valami fejlemény, azt megírom. Üdv. Mindenkinek!!!

 Habár tudtam előre, hogy ez egy fárasztó nap lesz, nem gondoltam volna, hogy ennyire. Igaz, hogy a 3. session-ben sokkal-sokkal kevesebb gyerek van, mint az előző kettőben, de ebből következik az a tény, hogy nagyon sokan mennek el a táborból. A reggel ugyanúgy kezdődött, mint a legutóbbi alkalommal, azaz 6:30-tól kezdve 9ig az elutazó gyerekek cuccait szedtük össze és tettük fel őket a buszokra, vagy a teherautókra. Ezután szinte ugyanazt csináltam, mint az első changeover-dayen, kaptam egy külön járművet, amivel azoknak a gyerekeknek a holmijait szedtem össze, akiknek vagy a szüleik maguk viszik el, vagy postázni kell. Ez nagyjából egy egész napot vett igénybe. Az a jó az egészben, hogy a harmadik session-ben már tényleg csak majdnem fele annyi gyerek van, ami kb. fele annyi munkát is jelent.

 Már a szabadnap előtt, pár nappal eldöntöttük, hogy Tubingolni mindenképpen szeretnénk elmenni. Ez úgy néz ki, hogy 15 dollárért bérelhetsz egy marha nagy úszógumit, majd kocsival elvisznek egy folyó mentén és följebb rátesznek a vízre. Egy körülbelül 2 órás túra után pedig ugyanoda érsz vissza ahol a gumikat bérelted. Reggeli után el is indultunk, bár akkor még esett az eső, de azt mondtuk, hogy ha mire odaérünk is esni fog, akkor B terv gyanánt bemegyünk egy városba mozizni, meg vásárolgatni. Hála istennek mire odaértünk, már hétágra sütött a nap, úgyhogy simán befizethettünk a túrára. Fel is vittek minket egy kisbusszal kb. 5-8km-rel feljebb ahonnan indult a csorgadozás. Leírhatatlanul jó élmény volt, talán az eddigi legjobb, amiben itt részem volt. Nem kellett semmivel sem foglalkozni, csak vitt magával a víz. A legjobb az volt az egészben, hogy voltak olyan szakaszok, ahol alig vitt minket a víz, szinte álltunk, és voltak olyan szakaszok ahol nagyon felgyorsult a víz, mert sekélyebb is volt és hirtelen szintkülönbség is volt. Nagyjából fél távnál megálltunk egy kis félsziget szerűségen és fürödtünk, ugráltunk, szóval teljesen elvoltunk. Az indulástól, a visszaérkezésig 4 óra telt el. Nagyon király volt az az egy biztos. Sajnos képekkel nem szolgálhatok, mert előre tudtam, hogy miről is szól ez az egész, és éppen ezért nem is vittem magammal fényképezőgépet. Ezután kocsiba ültünk és elmentünk a közeli nagyvárosba vásárolgatni. Ennyivel telt az utolsó előtti szabadnapom.

 Még nincs 100%-ig minden lerendezve a tábor utáni időtöltőssel kapcsolatosan, de már van pár biztos támpont, amire lehet építeni. Az biztos, hogy közvetlen a tábor után, igazából a táborból megyek Kanadába az egyik itt dolgozó részleg vezetővel, aki meghívott magához egy pár napra. Ott megnézzük Torontót és a Niagara vízesést biztosan, de a többi még képlékeny. Ezt követően, 20.án lerepülök Bostonba, ahol a Bencével fogunk találkozni, és együtt tölteni a maradék időt. Szerintem Bostonban el leszünk egy pár napot. Az ez után következő rész is képlékeny egészen 26.áig, amikor is Adri végez a melóval és felkapjuk New Yorkban. Ott is elleszünk szűk egy hetet, vagy legalábbis a környéken. Ezt követően jön a nyaralás, ugyanis szeptember 1.én repülünk Miamiba és ott (South Beach-en) eltöltünk egy hetet. Ott ha minden jól megy találkozunk a Nórával is. 7.én repülünk vissza New Yorkba és 9.én pedig indul a gépünk haza. Ez még csak egy ilyen gyors kalkuláció, de ami már tuti biztos, az Kanada és Miami. Már alig várom. Még 18 nap és indul a buli. J

 Meg kell, hogy említsem, hogy annyira elégedettek voltak a főnökök a visiting day előtti munkánkkal, hogy vettek az egész maintenance brigádnak két karton sört, elismerésként. Ez egy oldalról nagyon jól esett, más oldalról meg elgondolkodtat megint csak az itteni szabályok komolyságáról.

Szóval a szabadnap. Végre sikerült lerendezni, hogy mehessünk wakeboardozni. Megbeszéltünk Dan-el, hogy reggel 6:45-kor találkozunk vele az irodánál, de sikeresen elaludt, így azt hittük először, hogy megint fel lettünk ültetve, de reggelinél kiderült, hogy csak egy baki volt. Igazából jobban is jártunk, mert így koradélután mentünk és sokkal több időnk volt akkor. Hárman mentünk, a Ricsi, a Márk, meg én. Hármunk közül csak nekem volt korábbi tapasztalatom a wakeboardozás terén, de attól függetlenül, hogy sajnos egyikük sem tudott felállni, pontosabban állva maradni, nagyon ügyesen tolták. Ugye még én sem csináltam ezt soha úgy, hogy motorcsónak húzott volna, de nagyon jó volt. Sokkal másabb, mint a kötélpályán. Sajnos ez a csónak nem kifejezetten wakeboard húzására volt kitalálva, mert alacsonyan volt a felépítmény rajta, de nem volt rossz így sem. Sokkal nehezebb volt felállni, így de megoldottam ezt is. Természetesen az újfajta élményhez, újfajta taknyolás dukál, fájt is a fejem egy fél napig utána. A nap további részében aludtunk, illetve este kimentünk egy light-os kocsmázásra.

 Végül is nem volt annyira para ez a visiting day, mint amilyennek azt az elején beállították. Csak az utolsó nap kellett túlóráznunk, de az sem volt kötelességünk, csak bevállaltuk, mert ugyebár köztudottan „kurva jó fejek” vagyunk. Maga a visiting day napja, úgy kezdődött, hogy két ember, név szerint a Konrád és a Bence kaptak egy-egy golf kocsit, és azzal kellett furikáznia a lustább hozzátartozókat a táboron belül, vagy éppen a parkoló és a tábor között. A többieknek ez idő alatt a szemetet kellett eltüntetni a tábori kukákból és a földről. Én a road duty-t kaptam meg, ami abból állt, hogy a hátsó úton kellett elmennem a legközelebbi kereszteződésig és az onnan érkező autókat elküldeni a főbejárat irányába. Ez nem tartott tovább egy röpke két, két és fél óránál, és amikor visszamentem közölték, hogy azt csinálunk ebédig, amit akarunk, mert semmi meló nincsen. Ebéd után az volt a feladatunk, hogy a pick-upokra fel kellett tenni, nagy 55gallonos hordókat és azokat tele kellett tölteni vízzel. Ez a vízi pisztoly csatához kellett, ami egyrészt egy nagyon jó poén a gyerekeknek, másrészt távozásra kényszeríti a szülőket. Ezalatt az idő alatt a Magic (a lengyel főnök) közölte velünk, hogy amióta ő itt dolgozik, azóta nem történt olyan, hogy nemhogy valakit, de egy egész brigádot elengedjen visiting dayen szabadidőre. Ez állítólag azért van, mert nagyon kitettünk magunkért, és már közölték az egész társasággal, hogy mindenkit visszavárnak jövőre. A csata után természetesen mi takarítottunk fel. Lényegében ezzel telt el a nap. Még annyi, hogy van itt a táborban egy hagyomány, hogy a visiting day környékén elkezdődik a color war. Erről annyit érdemes tudni, hogy egy hagyományosnak nem mondható megmérettetésekből álló versenysorozat a táborozók között. Az egész tábor két csapatra bomlik és az evőversenyektől a futóversenyig mindenben összemérik a tudásukat. Az ideinek a témája a Vámpírok vs. Vérfarkasok volt.    

 A visiting day-ről annyit kell tudni, hogy az egész nyáron van egy nap, amikor a táborozó gyerekeknek a szülei eljöhetnek a táborba, megnézhetik milyen itt az élet, milyen dogokat csinálnak és még meg is vendégelik őket kajálni. Ez az egész egy tök aranyos gesztus lenne, pontosabban az is, csak a legnagyobb baj ezzel, hogy úgy ki kell rittyenteni a tábort, mintha egy múzeum lenne. Igazából ezeket a dolgokat természetesen a maintenance csinálja. Riogattak is minket egy másfél héttel ezelőtt, hogy a következő két hétben meg fogunk halni annyit dolgozunk majd, talán még túlórázunk is. Hála istennek eddig a pillanatig semmi különösebb erőfeszítés nélkül teltek a napjaink. Azt is mondhatnám, hogy ha a maradék időben meg kell hogy szakadjak, akkor sem érdekel, mert már csak egy nap van hátra. Magán a visiting day-en elvileg nem kell túlságosan sok mindent csinálni, mert mi nem nagyon mutatkozhatunk aznap. De ettől függetlenül, majd megírom, hogy hogyan is zajlott az a nap. Most per pillanat a kitchen maffia, ez esetben Márk személyében szerzett nekünk jégkrémet a konyhából. Szóval vissza a témához, állítólag a visiting day után minden lelassul egy kicsit, legalább is nem kell majd olyan alapvetően fölösleges dolgokat csinálni, amit a visiting day-re muszáj volt.   

 Az elmúlt egy hetem, vagy 10 napom semmi különlegeset nem nyújtott. A munka nem volt túl kemény, de mindig volt valamit csinálni. Legfőképpen, mint ahogy azt az előzőekben leírtam, fűnyírótraktoroztam. Ebben semmi nehéz nincsen addig a pillanatig, amíg nem egy 60.000 négyzetméteres füves placcot kell lenyírni… kétszer egymás után. Főleg, hogy most a napokban itt olyan 40fok körüli a hőmérséklet, szikrázó napsütéssel, és olyan 80%-os páratartalommal ötvözve. Egyszerűen ez annyira leszívja az energiámat, hogy gyakorlatilag, mozdulni nem tudok a nap végére, pedig nem is csináltam semmilyen fizikailag megerőltető melót. Bár volt egy nap, amikor egész álló nap gereblyéztem a tűző napon, na az kifejezetten kellemetlen volt.  Ezzel szemben hétfőn, vagyis az 5. szabadnapomon szakadt az eső. Ezzel nem lett volna semmi gond, csak ez egy olyan szabadnapom volt, amikor táboron belül maradtunk, és terveztük kipróbálni a tábor adta lehetőségeket, többek között wakeboardozni is szerettem volna, de az időjárás ezt is megvétózta. Nem maradt más, mint elkezdtem filmet nézni és végülis az lett a vége, hogy átaludtam az egész napot. Tehát mondhatjuk, hogy az eddigi day-offok közül ez volt a legkevésbé produktív. 

 Lefutott az első turnus, vége az első session-nek.  Sokkal hamarabb elment ez az idő, mint amire számítottam, de ami sokkal fontosabb a mi szempontunkból, mint a changeover-day, az az, hogy már eltelt a fele a munkának, vagy tábori tartózkodásnak.  Ez az info konkrétan sokkolt engem, amikor mondták. Nagyon gyorsan megy az idő itt a táborban. A changeover-day hála istennek nen volt annyira kemény, mint az a nap, amelyiken az első turnus érkezett a táborba. Reggel korábban, 6:45kor kezdtük a melót, hogy minden rendben mehessen. Kaptam egy walky-talky rádiót a kezembe meg az új John Deere teherkocsinak a kulcsát és egész nap azoknak az elutazó gyerekeknek a csomagjaival foglalkoztam, akiknek a cuccait vagy postázni kellett, vagy személyesen vitték el magukkal a szüleik. Illetve ugyanezt csináltam az érkező gyerekek csomagjaival is. Külön jó volt a nap végén, hogy vacsoránál a legeslegnagyobb fő-fő-fő isten főnök odajött hozzám és külön személyesen megdicsért, hogy mennyire jó munkát végeztem. Állítólag ez nem rá vall, hogy csak úgy szórja a dicséreteket a dolgozóinak, főleg nem személyesen. Ez így, egy méltó befejezése volt a napnak számomra.

 Mint azt már egy jó párszor említettem a hétfői szabadnapunkon Philadelphiát támadtuk meg a többiekkel (Detti, Ricsi, Márk, Ákos). Elég hihetetlennek tűnt, de reggel sikerült a kitűzött időpontban elindulni. Amúgy Philly nincs túl messze innen a tábortól, kb. 300km. Igazából ez a legközelebbi igazán nagyváros. Kisebb-nagyobb megállásokkal tarkított út után, olyan dél és egy óra között érkeztünk meg a belvárosba. Az autó leparkolása után jött a nap legjobb pillanata, amikor is találkoztam végre egy hónap után Adriennel. Nagyon jó érzés volt újra látni és eltölteni vele egy egész napot. Így már hatan együtt elindultunk, hogy felderítsük a város nevezetességeit. Ez nem volt túl nehéz, mivel ez az a város ahol a függetlenségi nyilatkozatot aláírták, és ezzel lényegében létrejött az Amerikai Egyesült Államok. Tehát először az Independence Hall visiting center-be mentünk, ami lényegében egy turista információ. Ott átvettük a jegyeket, amivel az Independence Hall-ba tudtunk belépni. Ez a hely lényegében a régi városháza ahol a függetlenségi nyilatkozatot aláírták. Ezután megnéztük a Liberty Bell-t aminek a történetéről fingom sincs, ha őszinte akarok lenni, de egy szép nagy harangról van szó. Mikor kigyönyörködtük magunkat a harangban, lesétáltunk a folyópartra, de mivel nagyon meleg volt, úgy döntöttünk beülünk egy pub-ba. Mikor mindenki megitta az inni valóját, már indultunk is az Independence Hall-ba. Ez egy szervezett látogatás volt, az elején elmondták a pontos történetét az egésznek, majd azután körbevezettek minket. Tekintettel arra, hogy ennek az országnak a történelme 500 éves, nem volt egy nagy durranás, de azért látni kellett, ha már ott jártunk. Ez után elgyalogoltunk a városházán keresztül, egy térre, ami Philly jellegzetessége. Fotóztunk, megmártottunk a lábunkat a szökőkútban, majd tovább gyalogoltunk a várom másik nevezetességéhez, amit már mindenki látott, még ha nem is járt ott soha. Ez pedig nem más, mint a Philadelphiai Művészeti múzeum lépcsői, ahol Sylvester Stallone a Rocky című méltán híres filmjében rohangált fel (és gondolom alá). Volt ott egy szobor is róla meg minden, de igazából nem volt olyan sok lépcső, amiért annyira örülni kellett volna a filmben, hogy felfutott rajta, de egy látványosságnak jó volt. Ezután visszagyalogoltunk a fél városon keresztül a kocsihoz, ja még visszafele benéztünk a Hard Rock-ba, hogy milyen is az. Hazafele úton kicsit módosítottunk, mert úgy döntöttem, hogy nem nagy kerülő hazavinni Adriennt. Megálltunk még egy-két boltnál vásárolgatni, meg tankolni, és visszavittük Adrit a táborba, ami meglepetésemre tök közel volt Philly-hez. A kellemesnek nem mondható búcsú után már egyenesen a táborba hozott az utunk. Fél három felé érhettünk haza, de nem volt egyszerű a lefekvés, mert észrevettük, hogy a Márk ágya oda van recsizve a plafonhoz. Vicces volt, nagyon-nagyon röhögtem rajta. Kiderült, hogy a Chris (főnököm) elmés kis játékának az eredménye. Nagyjából így árt véget a 4. szabadnapom.

 Kicsit most időzavarban vagyok, mert már majdnem egy hete nem írtam semmit, de megpróbálom összefoglalni az elmúlt pár nap történéseit. Most, hogy ezt a post-ot írom, már túl vagyok a negyedik szabadnapomon, amit Philadelphiában töltöttünk, de ezt majd a következő bejegyzésben részletezem majd.

Az elmúlt egy hetem igen jól telt, főleg azért, mert egyik pillanatról a másikra a főnökeim nem basztattak annyit, mint eddig, vagy mint mindenkit még most is. Egyre olyanabb munkákat kaptam, amiből az jött le nekem, hogy elkezdtek megbízni bennem. Emellett ez mind olyan dolog volt, amit amúgy szívesen is csinálok. Leesett ablakokat szereltem a tábori autókban, zárakat, kilincseket cseréltem bennük, defekteket javítottam, kereket cseréltem, meg még sok más apróságot. Alapvetően ezek nem megerőltető, vagy elvégezhetetlen feladatok, de mégis csak jobbak, mint a fűkaszálás, vagy lényegében akármi, amit itt kell csinálni a táborban. Örülök annak, hogy felismerték azt, hogy „komolyabb” feladatokat is rám lehet bízni. Ma mondjuk pont a fűnyíró traktoron feszítettem egész nap, meg valószínűleg a következő két hétben ezt fogom csinálni, mert 23.-án lesz a szülői látogatás és ki kell polírozni a tábort, hogy láthassák, mennyire király helyük van a kölkeiknek. Visszatérve a hét vége már kicsit lassabban lelt, mert már alig vártam a day-offot, de nem is a kirándulás miatt igazából, hanem mert mint azt korábban már említettem Philly-ben találkoztunk Adriennel. Nagyjából így telt az előző hetem.

 Mint azt említettem, sajnálatomra nem sokat sikerült látni a híres-neves függetlenség napi tivornyából. Ezen a napon mentünk Ithacába és emiatt láttuk, hogy minden piros-fehér-kékbe volt burkolva a kisebb városokban. Ezen felül csak a tábori tűzijáték volt este, ami a 4.ei hangulatra emlékeztetett. Mondjuk az egy egész komoly kis performance volt. Körülbelül fél óráig tartott, és azt is meg merném kockáztatni, hogy komolyabb volt, mint a fehérvári augusztus 20.ai tűzijáték. Reméltem, hogy kicsit nagyobb kanállal merek bele az amerikai függetlenség napjába, de sajnos ez jutott nekem. A lényeg, hogy jól telt a napom. 

Az elmúlt pár napban a július 4.-e, illetve a pont arra a napra eső day-off volt említésre méltó. Még a szabadnap előtti este sem tudtuk pontosan, hogy mit kezdjünk magunkkal, de a reggeli felkelés után több ötlet is napvilágot látott. A leghasználhatóbb az volt, hogy menjünk el kirándulni Ithaca-ba. Erről az alapvetően kisvárosról annyit kell tudni, hogy lényegében egy egyetemváros, ahol két nagyobb egyetem, és egy nagy főiskola található. Zárójelben jegyzem meg, hogy a Cool-túra című film is ebben a városban játszódik. Emellett kifejezetten kedvelt kiránduló hely is. Tele van hegyi patakokkal, völgyekkel, dimbekkel-dombokkal. Tehát az indulás kissé problémásra sikeredett, mert senki nem tudta összeszedni magát rendesen, még én sem. A kocsi kérdés hála az égnek megoldódott, ráadásul úgy látszik, hogy egész nyárra. Ennek külön nagyon örülök, hogy a tábor ideje alatt nem nagyon kell kocsi bérléssel foglalkozni. Szóval, sikerült elindulnunk és teljesen zökkenőmentes 150 kilométerünk volt. Ezért is döntöttünk Ithaca mellett, mert közel van és ráértünk később is elindulni. Megtapasztalhattam azt, ami nekem nagyon fura volt, hogy az amcsik minden szabályt betartanak. Nem mennek gyorsabban a megengedettnél, nem tolnak le a belső sávból, ha éppen előzöl, szóval teljesen kulturált a közlekedés. Persze ugyanez New Yorkról már nem mondható el. Mikor beértünk Ithacaba, egyből a főiskolai campus mellett mentünk el, ami… nem hogy nem kicsi, hanem nagyon nagy. Saját amerikai focipálya, sima focipálya, jégpálya, meg még ki tudja mi minden. Ezután egy röpke útbaigazítás után eltöltöttünk egy csodálatos órát a Wallmart-ban. Ami egy kicsit meglepő volt, hogy a világ összes dolgán kívül, például fegyvereket, lőszereket lehet kapni bent a boltban. De hogy még ez se legyen elég, még csak el sincsenek zárva, csak fel vannak rakva a polcra. A bevásárló túra után a vízesések felé vettük az irányt. Nem kellet túl sokat menni, mert szinte még ki sem értünk a városból és már ott is voltak a parkolók. Meg is álltuk az első lehetőségnél, ahol találtam a földön 4 dolcsit, ez már fel is dobta a napomat J. A parkoló szinte a patak aljában volt, tehát nem kellett túl sokat gyalogolni. Mint említettem nagyon sokan voltak, mert július 4.-e volt. Ez a patak által kialakított kis medencében is meglátszott, az egyetlen helyen egyébként ahol lehetett fürödni. Úgy döntöttünk inkább előbb túrázunk egy kicsit a patak mentén, és csak ha visszaérünk, akkor fürdünk. Ez a koncepció körülbelül az út felénél meg is dőlt, mert találtunk egy igen szimpatikus vízesést, ami csak úgy vonzott magához minket. Be is álltunk alá egy pár fénykép erejéig. Nagy szerencse, hogy az ottani őr már csak a fényképezkedés végére ért oda és akkor kért meg minket, hogy hagyjuk el a patakot. Szóval végigmentünk a patak mellett, ahol több nagyon szép zúgót, meg vízesést is láttunk. Csináltam jó pár fényképet, majd felteszem őket. Mikor visszaértünk az elejére, vagyis az aljára. Ott még csobbantunk egy jót, és csak azután indultunk vissza a táborba. A hazaút már egészen csendes volt, az odafele vezető úthoz képest. Nagyon jól éreztem magam, jó volt a társaság is, az idő is, az időzítés is. Minden nagyon király volt. Már nagyon várom és el sem tudom képzelni, hogy mi lesz következő hétfőn amikor Philadelphia-ba megyünk, ahol Adriennel is fogok találkozni, aminek kifejezetten, külön örülök.

Az elmúlt három napomnak végül is a post címe a konklúziója. Nagyon sok meló volt, amit meg kellett csinálni. Vészesen közeleg a július 4.-e amikor mindennek olajozottan kell működni. Minden féle dolgot csináltam az elmúlt napokban. Szereltem vízvezetéket, nyírtam füvet, kukáztam, ácsoltam, csatornát javítottam meg ilyesmi. Mindent pontosan kellett és viszonylag gyorsan kellett csinálni. Ez akkor kezd igazán idegesítővé válni amikor több kárt csinálok mint hasznot, miközben elvileg javítom az adott dolgot. Ez nagyrészt a „Jó lesz ez így” hozzáállásnak köszönhető. Mindegy végül is még ez sem mondható túlságosan megerőltető fizikai munkának, inkább agyilag fáradok le a nap végére. Nagyon jól jött az tegnap este, hogy Chris a főnököm bejött a bunkiba és rámutatott a Ricsire, meg rám, hogy azonnal öltözzünk fel, mert megyünk vele inni. Kicsit meglepődtem, mert azt hittem, hogy csak viccel, de komolyan gondolta. Elvitt minket a házába, ahol megnéztünk két rész South Parkot és ittunk Moon Shine-t ami az ő házi készítésű valamilyen nagyon rossz szesze. Természetesen befőttes üvegből, mint az igazi red-neckek. Azután elmentünk egy Fishing Hole nevezetű kis csehóba, ahol elég rendesen bekarmoltunk. Majd a képek magukért beszélnek. Szóval Chris úgy döntött, hogy mivel ő vezet, nem iszik olyan sokat, de 4 kancsó sör, meg vagy 15 Jello-Shot után meggondolta magát és azt mondta mégis be fog rúgni J. Ezzel nem is volt olyan nagy gond, de a kocsit még mindig ő vezette. Az este vége felé átugrottunk az Orsons-ba még egy utolsó sörre. Ha nem lettem volna részeg, valószínűleg a tegnapi lett volna életem legfélelmetesebb utazása. Már akkor is emlegette, hogy ő annyira részeg. hogy arra sem emlékszik, hogy mi volt 2 perccel ezelőtt. Hála istennek épségben megérkeztünk és mentünk is egyből aludni.

A második szabadnapunkon úgy döntöttünk, hogy kapukon belül maradunk és kihasználjuk a tábor adta lehetőségeket. Ez alapvetően két dolgon csúszott el. Az egyik az volt, hogy csak egy csónak ment a wakeboar-on és ezért oda nem mehettünk, mert túl zsúfolt volt, másrészt pedig elég későn keltünk fel. Ebéd után úgy döntöttünk a srácokkal, hogy maradunk a strandolásnál, meg a napozásnál. Hála istennek pont ki is fogtunk egy meleg és napsütéses napot. Labdáztunk, fürcsiztünk, bohóckodtunk, fotóztunk, meg ilyesmi. Hihetetlen, de elég fárasztó volt a medencéből végignézni azt ahogy a többiek dolgoznak. Estére lett intézve két autó is, hogy kimehessünk kocsmázni. Be vállaltam az egyik kocsinak a vezetését, mert nem volt túl sok kedvem inni. Nem is döntöttem olyan nagyon rosszul, mert nem volt semmi speciális történés.  Alapvetően ennyi történt, meg még megbeszéltük a srácokkal, hogy melyik dayoffon hova kellene el kirándulni. Véletlen szerencse, hogy a következő szabadnap, pont július 4.-ére esik, szóval egy kicsit kultúrálódni is tudunk majd itt az államokban. Gondolom amúgy sör meg hot-dog fog folyni mindenhonnan, legalábbis ha az eddigi élményeket veszem alapul. 

 Végül ez a nap is eljött. Tényleg olyan kemény volt az a nap, amikor a gyerekek ideértek, mint ahogy azt előre mondták is. Szombat délután 3 óra felé érkeztek meg 15-16 busszal, és nem akartam hinni a szememnek. Ekkora csomagokat én még életemben nem láttam. 7-16 éves gyerekekről van szó, de a csomagjaik szerintem kétszer olyan nehezek voltak, mint a tulajdonosaik. Volt olyan táska, ami 50-60kg volt. Szóval, annyi volt a feladatunk, hogy lepakoljuk a csomagokat a buszokról, majd azokat fiúk és lányok szerint szétszortírozzuk, elvigyük teherautóval a faházakhoz, majd leszórjuk őket. Rengeteg táska volt és tényleg iszonyatosan nehezek voltak. Sarah, a lovarda vezetője mesélte, hogy volt olyan gyerek, aki a saját magángépével érkezett New Yorkba. „Pénz az van szarásig” ugyebár J. Azt el is felejtettem mondani, hogy mielőtt megjöttek a kölkök azelőtt egész nap lapátoltam, úgyhogy külön öröm volt ez a kis cipekedés. A vasárnap szemétszedéssel kezdődött, ami egy kicsit más jellegű amióta itt vannak a gyerekek. Nagyon sok szemét volt. Azt a munkát, amit 10:30ra be kellett volna fejezni, azt 13:25ig csináltuk. Ez után a nap további részében füvet nyírtam, hol egy kicsit a fűkaszával, hol egy kicsit a tologatóssal. Nem volt egy túlságosan megerőltető nap, de mindenképpen hosszú volt. A nap elején is éreztem már, viszont a végére már eléggé fájt a hátam, de nem tudtam miért. Mivel másnap, dayoffom volt, ezért megbeszéltük a többiekkel, hogy vegyünk sört estére és kicsit engedjük ki a gőzt. Az igazi lendületet az adta meg amikor észrevettük, hogy a sör amit mindig iszunk (Budweiser), nem is kicsit le van akciózva. Úgy döntöttünk be vállalunk 2db 30as rekeszt. Jó vége lett az estének.

Ja… ígértem, hogy írok egy kicsit a kajáról. Most van rá időm, szóval elmondanám, hogy az első pár napban még kifejezetten jónak is tűnt, de ez mostanra elmúlt. Viccesnek tűnt az, hogy itt tényleg minden nagyon rossz tápértékű „junk food”, majd utána inkább elszomorított, mint szórakoztatott. A reggelik szinte kibírhatatlanok, már egy hét után is. Nem csak azért mert rossz minőségű a kaja, hanem azért is mivel az amerikaiak súlyos ízlésficamban szenvednek. Példának okáért a tegnapi nap a reggeli gofri volt, juharsziruppal leöntött baconnel, vagy sonkával. Nem ízlett. De ez csak egy példa volt. Nagyon ritka az olyan reggeli, amikor vagy csak sós, vagy csak édes kajával találkozunk. Az ebédeket, meg vacsorákat akár ehetnénk a mekibe is, vagy ha normális kaja van, akkor annak vagy nincs íze, vagy nagyon máshogy van megcsinálva, mint ahogy én szeretem. Az egészet a salátabár menti meg, amibe hála istennek nem csak zöldség, hanem különféle hús-, tojás-, gyümölcssaláták is vannak. Félre értés ne essék, ez abszolút nem a konyhások munkája ellen irányul, merném is őket megsérteni, hiszen Ákos és Márk barátom is a konyhát erősítik, nem beszélve ugyebár Adriról, Bencéről meg Nóriról sem. Ez maga az amerikai étkezési szokások ellen irányul. Nem csoda, hogy itt mindenki „koca” J.

Tudom ez az utolsó két bejegyzés nem volt túlságosan pozitív hangulatú, de van egy ilyen oldala is a dolgoknak. Most volt rá időm, gondoltam most írom le. Amúgy nagyon is jól vagyok és semmilyen negatív szellem nem jár át, csak mérgelődni szoktunk rajta a srácokkal, de mint mindenből ebből is poént csinálunk, ezért hamar véget is ér a mérgelődés.

 Az elmúlt pár napban nem sok minden történt, amiről olyan hosszasan tudnék írni, mint az eddigi eseményekről. Melótéren is kezdenek újraismétlődni a tennivalók. Mint ahogy mondtam is a délelőttök nagyjából, ilyen rutinszerű munkákból áll, mint például a szemétszedés, a gördeszka park és a kosár pálya lefújása, kisebb javítások, vagy fűnyírás. De az utóbbi csak száraz időben esedékes és itt 3 napja esik az eső. Amúgy is úgy döntöttem, hogy nem fogok minden napomról külön post-ot készíteni, inkább összevonok pár napot és akkor legalább tudok írni egy jó pár sort. Persze, ha olyan van, külön teszek fel majd bejedzést. Szóval, az utóbbi napokban szét kellett szedni egy komplett szobát, igazából ezzel semmi gondom nem volt, mert a rombolás az megy ugyebár… Ezeken kívül, tegnap megint elkoptattunk egy karton sört, szóval a tegnap esténk jó hangulatban ért véget. Még tegnap este elég nagy vihar volt, aminek természetesen mi, maintenance fiúk jól megittuk a levét, mert az eső a salakos utakat olyan szinten rámosta a fűre, hogy hihetetlen. Persze mindet vissza kellett lapátolni, meg gereblyézni az útra, illetve az azok helyén keletkezett lyukakba és vízmosásokba. Azt hiszem, nem túlzok nagyon, ha azt mondom, hogy még otthon sem kellett soha ennyire sokat dolgozni, viszonylag feszített tempóban. Holnap érkeznek a kölkök a táborba, és mindenki azt magyarázza, hogy a nyár folyamán kb. 5-6 olyan nap lesz, amibe bele fogunk halni, és állítólag a következő két nap az olyan lesz. Őszintén ezt egyelőre nem tudom teljesen elhinni a mai nap után. Hála istennek azért a napok nagyon jó hangulatban telnek el, és igazából csak a nap végén tűnik fel, hogy mekkora szopás is volt igazából. Most per pillanat nagyon fáradt vagyok, próbálok visszaemlékezni az elmúlt napokra, de nem nagyon megy. Azt hiszem nagyjából ennyi volt.

 Az első szabadnapot már eléggé vártam, mert hát őszintén azért eléggé elfáradtam az elmúlt pár napban. Mint az kiderült ez egy rendhagyó day-off, mert a tábor összes dolgozója együtt elment egy nem is olyan nagyon közeli városba (Binghamton), ahol egy bő 3órát bowlingoztunk, majd szintén mindannyian átmentünk egy baseball meccset megnézni. Délben indultunk a táborból és 5 darab igazi amerikai iskolabusszal vittek ki minket, ami egy meglepően kényelmetlen jármű. Az bowlingozás kifejezetten kellemes volt, még boltba is volt időnk elugrani. Vettünk net kábelt, konnektor átalakítót, meg eldobható telefont. A baseball viszont iszonyatosan katasztrofális volt. Esküszöm akármire, hogy baseball a világ egyik legunalmasabb sportja. Ja és 4 órát voltunk ott, de annyi idő alatt a meccs csak kb. háromnegyede telt el. Na, mindegy is, nem akarom tovább fikázni mert nincs túl sok értelme. De legalább volt egyet fizet, kettőt kap sörakció, meg k...a sok hamburger, meg hot-dog. Végül is mindent egybevéve, egy kellemes napot tudhatunk magunk mögött.